Dél-Európában általánosságban vallásosabbak az emberek, így a Karácsony, mint a kereszténység legnagyobb ünnepe is komolyabb, illetve kissé másféle jelentőséggel bír. Ugyanezen ok folytán a Télapó kultusz sem olyan erős, mint az Észak-Európai országokban, vagy a Mikulás imídzsét karácsonyi filmek sokaságával erősítő Egyesült Államokban.

Érdekes módon az olaszok a karácsonyfát már december 8-ától kezdve díszítik, emiatt az adventi koszorú náluk nem tartozik az ünnepvárás elterjedt „kellékei” közé. A betlehemi jászol viszont annál népszerűbb, a különböző kialakítású, naturálistól a high-tech zenélő, mozgó, világító fajtákig terjedő repertoár az otthonokban ugyanúgy megtalálható, mint az üzletekben és a templomokban, és korábban a mi betlehemezésünkhöz hasonló népszokás is létezett.

Az ajándékokat vidékenként eltérően Szent Lúcia (S. Lucia), a Télapó (Babbo Natale), vagy a Befana (Epiphania, azaz a születés szóból származik) nevű csúf, öreg, de jóindulatú boszorkány hozza, aki azonban nem a Szentestén, vagy Karácsony napján érkezik, hanem Vízkereszt napján, vagy annak előestéjén januárban. A szokásnak természetesen megvan a hagyományos magyarázata, mely szerint Befana a Szentestén nem akart a pásztorokkal Jézus keresésére indulni, ezért csak később ért oda, és már üresen találta a jászlat. Emiatt seprűjén repülve azóta is folyamatosan bolyong a kisgyermekekben keresve Jézust, és útja folyamán a Mikuláshoz hasonlóan a kéményen keresztül bejutva a házakba ajándékokat, főleg zokniba rejtett édességeket osztogat. A külföldi hatások eredményeként mostanában már a Télapó kultusza is elterjedőben van, a Babbo Natale olyan, mint máshol, és természetesen a Szentestén hordja szét ajándékait.

Betlehemi jászol
Az első betlehemi jászol készítését a hagyomány Assisi Szent Ferencnek tulajdonítja, ám az ő jászla nem pontosan olyan volt, mint amit a mai értelemben jászolnak nevezünk. A szent1222 karácsonyán járt Betlehemben, és nagy hatást tett rá az ottani karácsonyi liturgia. Amikor visszatért, az élmény hatására engedélyt kért a pápától, hogy hasonló módon ünnepelhesse meg a karácsonyt a következő évben. Az akkori egyház azonban tiltotta az efféle előadásokat, ezért a pápa csak azt engedélyezte számára, hogy templom helyett egy barlangban tartsa meg az ünnepi misét. Szent Ferenc így a szalmával bélelt barlangban felállított egy jászlat és élő állatokat hozatott, majd ebben a környezetben prédikált a környékről összegyűlt híveknek, vagyis a jászol esetében csak afféle élő háttérképnek számított.

A mai értelemben vett első jászlat Arnolfo di Cambio készítette márványból 1283-ban, a mű ma is látható a római Santa Maria Maggiore bazilikában. Az ötletet hamarosan más templomok is átvették, saját változatukat és elképzelésüket megvalósítva.
A barokk és rokokó korban a jászolkészítés már az egész országban elterjed és a templomokból a magánházakba is eljutott. A hagyományos szereplőket kiegészítő, az adott kor divatjának megfelelően felöltöztetett alakok sok esetben hétköznapi jeleneteket, mesterségeket, és egyebeket ábrázoltak, és gyakran még háttérbe is szorították az eredeti figurákat. A betlehemi jászol rövidesen olyan népszerű lett, hogy a jászolkészítés önálló, jövedelmező mesterséggé fejlődött. A jászolkészítés fő központjai Genova, Nápoly és Szicília voltak, a gazdagok és az egyháziak szó szerint versengtek, hogy egymást felülmúlják. Egyes jászlak nagyon fényűzőek voltak (arannyal, drágakövekkel díszítve), távol a karácsony valódi szellemétől, míg a népies változatokban egyszerű és természetes anyagokat alkalmaztak. Genovában a fát, Nápolyban főleg a terrakottát, Szicíliában pedig a terrakottát, a gipszet vagy a viaszt használták az alakok megformálásához. Sok jászol valóságos képzőművészeti alkotásnak számít, míg más fajtákban gyakran mechanikus elemeket is alkalmaznak, pl. működő malmokat, vagy patakokat és változó megvilágítást, amely a nappal és éjszaka váltakozását utánozza.

Karácsonyi édességek
Az olasz konyha többek között az édességeiről is nagyon híres, nem véletlen hát, hogy a Karácsonynak is megvannak a maga jellegzetes süteményei, amelyek nem hiányozhatnak az olasz családok és éttermek ünnepi asztalairól.

Panettone
Magas, kerekded, gyümölcskenyér szerű sütemény, mazsolával és kandírozott gyümölccsel gazdagítva. A legenda szerint elsőként Ludovico il Moro udvarában találta fel egy Toni nevű, magát szakácsnak kiadó szolga. A sütemény a vendégek körében olyan nagy sikert aratott, hogy valaki felkiáltott az asztalnál: Éljen Toni süteménye! Innen ered a név: panettone vagyis pane di Toni – Toni kenyere.

Pandoro
Eredetileg Veronából származó csillag alapú, magas, kúpszerű, kuglófra emlékeztető foszlós kalács. A színe aranysárga, valószínű innen ered a neve is: pan di oro = aranykenyér. Mások szerint a nevét onnan kapta, hogy a fényűző velencei gazdagok asztalán vékony aranylemezkékkel díszítve tálalták.

Torrone
Hosszúkás és lapos, ostyába burkolt édesség, cukormasszába ágyazott manduladarabokkal. Több változata is létezik, puha vagy kemény cukorból és ostya helyett csokoládéval bevonva, illetve a mi mogyorós csokinkhoz hasonló formában is készítik. A legenda szerint a cremonai cukrászok nászajándéka volt Bianca Maria Visconti és Francesco Sforza esküvőjére (1441). Nevét a város Torrazzo nevű tornyáról szerezte.

Panforte
A panforte Sienából származik, a XII. században készítették először a város kolostoraiban. Erősen fűszerezett (innen a neve: forte = erős), liszt, mandula, cukor és méz hozzáadásával készített, ostyába burkolt kerek, lapos édesség, amelyet torta módjára szokás felvágni.