A dán Lars von Trier által életre hívott, kitalálójából egyenesen kult-rendezőt avató Dogma mozgalom tizenkettedik filmjeként megszületett dán/svéd alkotás valójában egy ironikus vígjáték, ami a sorozat többi filmjétől eltérően nem a polgárpukkasztásra helyezi a hangsúlyt. Természetesen a nehéz sorsok, a családi tragédiák és betegségek afféle kötelező Dogma hagyományként belőle sem hiányozhatnak, mindezek ellenére a több fesztiválon is fődíjjal jutalmazott film egy kedves és szeretni való történetet mesél el. Humanizmusa és életszerűsége sok esetben hiper-reál érzetet kelt, ám a végére a romantika kedvelőinek is jut néhány jutalomperc, s ezt az apró negédességet az előző másfél óra erényeire való tekintettel talán még a legszigorúbb kritikusok is megbocsátják neki.

A kézi kamerával, speciális világítás, utómunkák, trükkök és utóhangosítás nélkül készülő Dogma-filmek alkotóinak és színészeinek alaposan fel van adva a lecke, hiszen nekik mindenféle segítség nélkül kell elvinniük a hátukon a történetet. A különböző hangulatok kialakításához kizárólag csak a színészi játékukat vehetik igénybe, így például amikor romantikus szituációt kell felépíteni, nem úsznak be andalító dallamok és különböző trükkös képsorok sincsenek, amik még gyengébb történet és színészek esetén is könnyedén elvarázsolják a nézőt. Az általuk keltett hatás éppen emiatt mélyebb és maradandóbb, a legtöbb esetben hétköznapi figurák és történetek pedig sokkal nagyobb befolyást gyakorolnak a nézőre. Ugyancsak a „natúr” technika miatt nincs borotva éles kép és speciális surround hangzás, s ez újabb ok arra, hogy ezeket a filmeket ne a puszta technikai-élvezet, hanem a valós mondanivaló és tartalom miatt nézzék meg.

A Lone Scherfig által írt és rendezett film története egy meg nem nevezett dán külvárosban játszódik, ami a külső jeleneteket elnézve elég szürke és unalmas hely lehet. Szereplői kivétel nélkül különböző problémákkal küzdenek, (ki nem?), életük unalmas egyhangúságban csordogál, és nagyjából nem történik velük semmi különös. Ebbe a városkába érkezik meg Andreas, aki segédlelkészként kapott állást a mogorva és emiatt nem is különösebben népszerű helyi tiszteletest helyettesítve, mivel az most „büntiben” van egy sajnálatos baleset miatt. (Egy szóváltás során meglökte az orgonistát, aki leesett a karzatról.) A templom modern belseje a városhoz hasonlóan nem különösebben hangulatos, az első misén ketten vannak, így az, mivel három résztvevő alatt nem kötelező megtartani el is marad.

A mindezek ellenére továbbra is mosolygós Andreas beköltözik a helyi szállodába, ahol megismerkedik Jorgen Mortensennel, a kissé mackós alkatú, minősített önbizalom hiánnyal küszködő portással. Jorgen Mortensen monoton élete nyegle és felettébb unszimpatikus felettese kellemetlen megjegyzéseinek hallgatásából és megadó elviseléséből áll, önmagát szakmai, emberi és szexuális téren is leírta, mondván nem ért semmihez, unalmas, és amikor utoljára próbálta a dolgot (immár több éve) akkor sem ment neki.

Mindeközben felbukkan a film többi főszereplője is. A Juventus-rajongó, öntörvényű és fölöttébb hangos Hal-Finn, a cukrászbolti eladó Olympia, aki születési rendellenessége miatt koordinációs problémákkal küzd, így annyi mindent elejt, hogy szinte arra keres, Karen, a gyógyíthatatlan beteg anyjával küszködő fodrászlány, és végül üdítő jelenségként Giulia, a temperamentumos olasz pincérlány, akit elnézve, nem is igazán érti az ember, hogy mi a csudát keres ebben a városban.

Embereink tehát klasszikus módon szenvednek a világban, életük egyetlen fontos eseményének a nemrégiben indult kezdő szintű olasz nyelvtanfolyam számít. A padsorokban ülve ekkor még nem is sejtik, hogy életük számos ponton keresztezi egymást, néhányuk múltja eltéphetetlen kötelékekkel kapcsolódik össze és a jövő sokuk számára kellemes meglepetéseket tartogat.
Vígjátéktól meglehetősen szokatlan módon (legalábbis a morbidabb fajtákat kivéve) a filmben mindenesetre elég gyakran temetnek, de a halálesetek szinte minden esetben továbbviszik a történetet valamilyen módon, s a temetések fekete humora tovább árnyalja az amúgy is gazdag palettájú képet.

Mint mondják, az élet tulajdonképpen egy tanulási folyamat, és a szereplők valóban sokat tanulnak a film folyamán. Ebből a szempontból az ezúttal hűen magyarított cím duplán ügyes húzás, hiszen ezek az emberek nem csak az olasz nyelvben kezdők, hanem valójában az élet dolgaiban is, így a szavakkal és a nyelvtani szerkezetekkel együtt végre a boldogságot és az igazi emberi kapcsolatok lényegét is meg kell tanulniuk.

A Velencei kirándulás happy end-je aztán a Dogma filmekben ritkaságszámba menően oldja fel az egyeseknek esetleg pesszimistának tűnő hangulatot, a különböző szálak és sorsok elvarrása pedig számomra egyenesen Shakespeare-i hagyományokat idéz. Mindezzel együtt az örömteli megkönnyebbülést hozó végkifejlet nem a kommersz közönség mozi két-dimenziós hurrá boldogsága, annál sokkal valóságosabb és mélyebb tartalmú, az a fajta, amiért az érzelmesebb lelkületű nézők minden bizonnyal végigszurkolták a filmet.

(Italiensk for Begyndere, dán/svéd film, 2000)

Érdekességek a Dogma mozgalomról

Az elmúlt évtized talán egyetlennek mondható filmes tömörülése ugyan nem érte meg a tíz évet, a jelentősége és hatása azonban mindmáig beszédtéma maradt, és nem mellékesen sztár-rendezővé avatta Lars von Triert, az apró Dániát pedig filmes nagyhatalommá varázsolta. Hogy a célja mindössze ez volt, vagy talán egy ennél sokkal magasztosabb elképzelés, valószínűleg már senki sem fogja eldönteni, az igazság Lars von Trier és társainak titka marad.
A 10 pontban megfogalmazott Dogma mozgalom lényege a realitásra való maximális törekvésben nyilvánult meg, a különféle művek elkészítése során minden ennek a célnak lett alárendelve. (Azt is meg kell említeni, hogy olyan film egy sem készült, ami mind a tíz szabályt betartotta volna.)
A mozgalom hőskora az 1995-2001 közti időszakra tehető, ekkor készült a polgárpukkasztásban világrekordot felállító „Idióták”, az egyik legjobbnak tartott „Születésnap” és nem utolsósorban a többszörös fesztiváldíjas „Olasz nyelv kezdőknek” is. Az ezredforduló után a szabályok jóval engedékenyebbé váltak: először még bizottság döntött, aztán elég volt a film készítőinek nyilatkozniuk, végül pedig már csak a Dogma honlapon kellett regisztrálni, s ez a folyamat óhatatlanul a minőség felhígulásához vezetett.
A Dogma filmeket körüllengő legfőbb dilemma filmes szakemberek egész hadát foglalkoztatta hosszú éveken keresztül. Vajon a mozgalom jól sikerült filmjei azért jók, mert a Dogma szabályai szerint készültek, vagy a készítőik tehetsége révén amúgy is azok lennének, és a „Dogma pecsét” csak egy marketing fogás, ami eladhatóbbá teszi őket. Ezt a fogós kérdést bizonyára nem mi fogjuk megválaszolni, egy viszont bizonyos: a modernkori filmművészetben egyre komolyabb szerepet játszó trükkök és egyéb filmes „mankók” használatának elvetése mindenképpen jobb teljesítményt kíván a készítőktől és a színészektől egyaránt, mert e nélkül a végeredmény szürke és érdektelen lenne, és a filmek még egy kicsi művész mozit sem tudnának megtölteni.